Egy megvalósult álom-köszönet!

Végre sikerült! Lehet, hogy másnak ez csak egy apró dolognak tűnik, de nekünk óriási! Több mint egy év után végre sikerült, az amit csak remélni mertem eddig.
Kicsi Bogikám hétfőtől ott ebédelhet, és aludhat az óvodában!!!
Az önkormányzathoz fordultam kb. egy hónapja segítségért, Bogi étkezését illetően. Nem ígértek konkrét dolgot, egyet viszont igen: találunk megoldást. Nem számítottam túl sok jóra, hiszen annyiszor falakba ütköztünk már, annyi nemleges választ kaptunk már. Bekérték Bogi összes kórházi papírját, igazolásokat, és egy olyan igazolást is, hogy mire allergiás, és milyen diétát kell tartania. Sajnos időközben bővült a kör, most már a szójára is allergiás. Bevittem mindent, és vártunk. Ezen a héten, hétfőn kellett bemennem a hivatalba, ahol már konkrét válasszal, és konkrét segítséggel vártak. Találtak egy éttermet aki vállalja Bogi étkezését. Pontosabban az ebédjét! 
Hihetetlenül boldog voltam, megbeszéltük, hogy szerdán, -azaz tegnap-, leülünk az étterem vezetőjével, és az élelmezésvezetővel, hogy mit, hogyan. Meg mondom őszintén, volt bennem egy adag félsz, hogy mi lesz ha mégse? Mi van ha azt mondják, hogy mégse tudják vállalni? Aztán tegnap mentem a megbeszélt időre, és nem részletezem szóról szóra, hogy mit beszéltünk, de a lényeg: MEG TUDJÁK OLDANI!!! PICI LÁNY VÉGRE OTT EBÉDELHET!!! 
Nem tudom leírni, hogy mit érzek most, de nagyon boldog vagyok! És Bogi? Amikor elmondtam neki először, hogy talán sikerülhet, a nyakamba ugrott örömében! Végre Ő is ott ebédelhet! És ott is aludhat! Végre nem kell eljönnie egy-egy foglalkozás közepéről akár, vagy nem kell néznie -ha esetleg egy kicsit később értem oda-, hogy hogy terítenek a többiek és mit fognak enni! NEM! Végre nem! Végre Ő is ugyanolyan teljes értékű gyereknek érezheti magát mint a társai, akiket nagyon szeret, és nagyon szeret velük lenni! Nem kell iskolát, óvodát váltanunk, nem kell elköltöznünk a megszokott, megszeretett környezetünkből, egy idegen helyre!!! Boldog! Nagyon boldog!
Én pedig vele együtt örülök! Bár a lelkem egyik fele boldog, a másik sír. Sír, mert hozzászoktam az elmúlt időben, hogy így voltunk. Ha rosszabb napja volt? Egész délelőtt az órát néztem, hogy mikor lesz már 11 óra, hogy indulhassak Érte. Nagyon hamar elment az a pár óra, és nem voltunk sokat egymástól külön. Teljesült végre az álma, elértük hosszú idő után azt amit szeretünk volna, és közben nem gondoltam bele, hogy milyen lesz majd nekem, itthon, egész nap, nélküle. Mert ugye nem ezt szoktam meg. Hiányozni fog, nagyon. Azt hiszem az első nap, a lehető leghamarabb megyek érte, ahogy csak lehet. De ahogy telnek a napok biztos, hogy könnyebb lesz majd, de most... 
De most csak azzal foglalkozok, hogy Ő milyen boldog! Sokszor, nagyon sokszor szeretném látni a kis arcán ezt a boldogságot. 
Korábban is írtam már hogy nem könnyű így, ételallergiásan, az ember haja égnek áll amikor az emberi butasággal, nem törödömséggel találkozik nap mint nap, de ne adjuk fel! Ne adjuk fel, mert csak ránk számíthatnak, nekünk kell megvédeni Őket, és minden fáradságot, fájdalmat, küzdelmet megér az ha láthatjuk az igazi boldogságot az Ő arcukon!
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani azoknak az embereknek akik mellettünk voltak, támogattak, bíztattak, velünk együtt sírtak, vagy épp nevettek! Köszönöm, hogy igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni amivel segítettek, vagy ha csak arra volt szükség, meghallgattak!