Kezdeti nehézségek

Lisztérzékenység? Hát jó! Nem eszik majd lisztes ételeket. Ez volt az első gondolatunk amikor 2 éve egy februári napon megcsörrent a telefonom, és jött a hír: Bogi eredménye pozitív lett. Fogalmunk sem volt mi lehet ez, és hogy mivel jár, mennyire fogja megváltoztatni az addigi életünket. Mentünk vissza a kórházba, gyomortükrözésre, és amikor ez is alátámasztotta, indult a diéta. Egy életre szóló diéta. A tükrözés után a kórházban, kaptam a dietetikustól egy halom papírt, amiben megtalálhattam mindent ami a kezdethez szükséges volt. Ez volt az én nagy szerencsém. Miután halványan, -mert azt nem mondhatom hogy teljesen-, képben voltam arról, hogy mit ehet, megejtettük az első "nagy" bevásárlást közösen Bogival. Nagyon tetszett Neki, hogy miket fog enni. Az első ami a kedvenc lett, az a puffasztott rizs volt. Igen ám, de ez csak pár napos dolog volt. A kezdeti lelkesedés után jött a sokk. Amikor rádöbbent, hogy ez már így marad, hogy nem csak néha-néha kell ilyet enni, hogy nem eheti azt, amit mi. Bezárkózott. Elutasított minden ételt, ami nem olyan volt mint amit Ő megszokott, ami nem olyan volt mint amit mi eszünk. 
És én hirtelen nem tudtam Vele mit kezdeni, nem tudtam hogy segítsek Neki. Próbáltam ész érvekkel győzködni,-persze egy 4 éves kislányt győzködhettem én mikor felborul körülötte minden-, próbáltam úgy elkészíteni neki az ételeket, hogy olyan legyen mint amilyen a miénk, csak gluténmentes változatban. Semmi. Nem ment. Nem akart enni, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Elmondtam az akkori háziorvosunknak is, hogy nem tudom rávenni sehogy se az evésre. És akkor jött tőle a mentő ötlet: EGYÜNK JÁTÉKOSAN! Csináljak katonákat, díszítsem ki, stb. Hihetetlen, de bevált!! Olyan boldog voltam, hogy azt elmondani nem tudom! Az én pici lányom EVETT! Csináltuk szorgalmasan a katonákat, kidíszítettük őket, a katonák sapkája mindig piros volt a ketchup miatt, mert azt semmiből nem lehetett kihagyni, a katonák repültek, és mindig Bogi szájában landoltak, de volt olyan is hogy a katonák rejtélyes módon eltűntek. Bogi mindig komoly arccal állította, hogy elvitte őket a kisegér! :)
Szép lassan újra elkezdett enni. Először csak a " katonákat", aztán lassan a főtt ételt is elfogadta. És mi nagyon, nagyon boldogok voltunk! Sokszor gondoltam, hogy nem fog ez menni nekünk, sokszor titokban, elbújva sírtam, de sikerült!! Ma már gyönyörűen eszik, néha sajnos eltörik a mécses de ez is benne van sajnos. Kinél ne törne el, ha egyik napról a másikra kiderülne, hogy minden amit addig szeretett, megszokott, egyszer csak eltűnik, megváltozik! Iszonyatosan nagy lelki erő kell ehhez, hogy ne egyen meg valamit, aminek az ízét ismeri, és szereti! Soha nem eszik meg semmit, amiről nem tudja biztosan, hogy eheti-e. Ha megkínálják valamivel:  "Köszönöm szépen, oda adom anyának, és meg nézi hogy megehetem-e! Ha nem, oda adom a tesómnak!" Nála ez a "jelszó"!
Hát mi így indultunk neki, nem volt könnyű, de nagyon bízom abban, ha egy olyan valaki olvassa, akinél hasonló problémák vannak az evés körül csemetéjével, hogy segíteni tudok ezzel. Nekünk így sikerült!