Második otthon

Már nem is emlékszem, hogy kerültem Közéjük. Ajánlották, vagy hirdetésben láttam? Nem tudom. De arra emlékszem, mekkora szeretettel fogadtak. Ahogy mindenki mást is. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, és leírni a legjobban, hogy fény voltak az alagút végén. Alagút amibe belekerültünk amikor kiderült, hogy Bogi lisztérzékeny. Sötétben tapogatóztunk, próbáltuk felfogni, megérteni miről is van szó. Rengeteget olvastam azokból a papírokból amiket a dietetikusunk adott, bújtam az internetet, de ott valahogy nem tudtam kiigazodni a dolgokon, ellentmondásos volt, egyik helyen ezt olvastam, a másik helyen az ellenkezőjét annak amit előtte olvastam. Többször megfordult a fejemben az is, hogy ki is nőheti a lisztérzékenységet. Ma már persze tudom, hogy nem, de akkor tudatlanként olyan jó volt ezt olvasni. Volt aki azt mondta, hogy be vesz egy tablettát, és minden rendben, ehet gluténtartalmú ételeket. Képes voltam még ezt is elhinni. Megérteni, és elfogadni azt a tényt, hogy a gyermekünk gluténérzékeny, nem könnyű. Tehetetlennek érezzük magunkat, képtelenek vagyunk megérteni, és elfogadni hogy mivel állunk szemben. Maga a tudat pedig, hogy ez egy életre szól, nem gyógyítható, ez a legnehezebb. Persze nem mindenkinek, de aki,-ahogy mi is-, először hall erről a betegségről, aki soha azelőtt még csak hallomásból se ismerte a lisztérzékenységet, annak igen csak nehéz dolga van. Emlékszem, mi azzal intéztük el a dolgot, hogy jó hát akkor nem eszik olyan ételt amibe liszt van. Ennyire nem voltunk tisztába azzal, hogy mivel állunk szembe. 
Az egyik közösségi oldalon bekerültem egy nagyon jó kis csoportba. Gluténmentes konyha, és lisztérzékeny hétköznapok. Nekem elsőre már a nevük is biztatóan hangzott. Amivel elsőre szembe kerültem, az a bensőséges, családias hangulat. Meglepő volt, hogy a csoporttagok kimerik írni az üzenőfalra a problémájukat, és akik épp ott vannak, mind-mind igyekeznek segíteni. A másik igencsak meglepő volt, a sok jobbnál jobb recept, képekkel. Na ilyeneket én soha nem fogok tudni csinálni! Ez volt az első gondolatom. 
Olyanok Ők mint egy hatalmas család, a szó szoros értelmében! Segítik egymást, receptekkel, tanácsokkal a diétát illetően, vagy csak igyekeznek erőt adni másoknak ha arra van szükség. Mert bizony sokszor eltörik a mécses. 
Nálam is eltört, amikor azt láttam, hogy Bogi nem akar enni. Nem fogadja el az új ízeket, látja, hogy mi, a család azt esszük amit Ő is ehetett, de már nem. Nagyon sokszor, és sokat sírtam emiatt akkor. Az a bizonyos tehetetlenség. Nem tudtam mit tegyek. Akkor már benne voltam ebben a csoportban, és Ők voltak a megmentők. Írtam Nekik, és pár percen belül jött is a sok válasz, mit próbáljak, mit készítsek, hogy készítsem. Lassan megindultunk az evéssel, jöttek a katonák, a játékos evések, és a bizonyos kisegér is, aki szemtelenül elvitte a falatokat. Ha megakadtam? Már nem fakadtam sírva, ott voltak, volt hova fordulnom tanácsért, segítségért. Ha elrontottam egy receptet? Eleinte nagyon kiborultam. Hiszen nem éppen olcsó alapanyagokról van szó. Annyira ki tudtam akadni, hogy azzal Bogit is megijesztettem. A sokadik ilyen elrontásnál, Bogival együtt sírtunk, és azt mondta nekem. " anya, nekem nem kell semmi, csak ne sírj, és ne legyél mérges!" Na ez észhez térített, és össze szedtem magam, újra jött a csoport, segítettek, és megtanítottak arra, hogy fogadjam el ha valami nem sikerül, megtanították, hogy azt amit elrontok, fel lehet használni másra is. Megtanították, hogy másképp álljak hozzá, ne fogjam fel tragédiaként, ha nem sikerül valami. Megtanultam végre nevetni is, az elrontott dolgokon. Az első a csoporttal megosztott, elrontott alkotásom, egy bizonyos pudingos keksz volt, ami szét folyt sütés közbe. Hát nem éppen volt szép látvány, és ha nincs a csoport, valószínű, hogy a kutyánál köt ki, én meg nem tudom hol.... :-) Ehelyett, fel raktam a csoportba a képet, jót nevettünk, és lett belőle darált keksz, miután kiszárítottam. Abból pedig kókuszgolyó. 
Sok csoport van ezen a közösségi oldalon, ilyen-olyan célzattal, van több olyan is ami szintén a gluténmentes élettel, ételekkel foglalkozik, ez a fő téma. Nagyon hasznosak Ők is. De ekkora összetartást, segítőkészséget amit itt lehet tapasztalni, én még máshol nem találtam. 
Ez a csoport 2012-ben alakult, azzal a céllal, hogy segítsék egymást, főleg receptekkel. Azóta pedig csak növekednek, és növekednek ma már immáron több mint 37000 fővel büszkélkedhet! Azt hiszem ez a szám önmagáért beszél! Természetesen nem annak örülök, örülünk, hogy ennyi lisztérzékeny beteg van, hanem annak, hogy van hova fordulnunk! 
De ezt a csoportot irányítani is kell, össze kell tartani! Dicsérni, biztatni a tagokat, néha lehűteni az indulatokat. Ehhez van egy csoportvezetőnk, akinek véleményem szerint nem könnyű a dolga, nem irigylem. De mindig ott van amikor szükség van rá, oda figyel mindenre. Amióta én csoporttag vagyok, kb. 2 éve, még nem tapasztaltam, hogy türelmetlen, vagy elutasító lett volna. Ahogy össze tartja ezt a hatalmas "családot", nem kis munka, nem kis kihívás! Hétköznap, hétvége, ünnepnap, Ő ott van, és számíthatnak rá a csoporttagok. És egymásra is! Tanáccsal, receptekkel, bátorítással, mindig segítik egymást. Aggódnak egymásért ha baj van. Együtt nevetnek, vagy épp együtt sírnak! 
Második otthonnak azt szoktuk nevezni ahol a kölcsönös szeretet, a kölcsönös tisztelet, és a  segíteni akarás természetes velejárója a mindennapjainknak. Ezek a dolgok itt mind, egytől egyig természetesen jelen vannak, és én boldog vagyok, hogy a részese, a tagja lehetek ennek a csoportnak! Köszönettel és hálával tartozok Nekik, hogy nem engedik, hogy bármikor is feladjuk, ha szükség van rá, finoman intsenek, vagy bátorítsanak, vigasztaljanak. 
Ez az én második otthonom! :-)
https://www.facebook.com/groups/287045721344624